Ártatlan arcocska...
*****************************-

No, szóval, hát, ugye, ő nem az én nevelésem, öntudatos, okos, határozott (nem mintha az én nevelésem nem bírna e jellemzőkkel, példa rá Szasa és Negró). Viszont nem annyira "anyás" és "babás". Némiképp hobó. Valószínűleg megszokta, hogy magának kell magáról gonoskodnia, s hogy ő önmaga ura.
Na, azért, arra persze volt esze, hogy ezen változtasson, nyilván azért sétált be a házba.Kitűnő érzékkel. Persze, hogy szeretettel fogadtuk! Röpke négy hónap alatt nem csak az épületet, a szobákat, de az ágyakat is bevette,a szívünkről már nem is beszélve. Az a legkevesebb, hogy a nem épp bőséges anyagiakból közel húszezer volt az egészségügyi generálja: (ivartalanítás, mikrochip, kombinált fertőző betegségek és veszettség ellen való oltás, bolhairtók) sokkal kínosabb, hogy "gazdija cicája". Vagyis, sok tekintetben, oylan mint én: roppant zombi, ha álmából felverik. Ha meg egyszer zombi, akkor morcos is. A kevésbé kínos, ha szeretnél bejutni valahogyan a saját ágyadba, de sehogyan sem tudsz, mert a közepén terpeszkedik egy önnön méretének kb háromszorosára, kéjesen elnyújtódzó, igen csinos macsek. Az ember egy darabig mérlegeli, hogyan alakulhatna át gilisztává, bearaszolandó, avagy gumiemberként, milyen bicska poziciókban tölthetné a reggeleig hátralévő órákat éjszakai nyughelyének (??) negyednyi töredékén . Aztán, óvatosan, takaróstól megemeli, áthelyezi, simizi... olykor, szerencsés esetben a kis huligán közben fel sem ébred.
A kínosabb ennél, hogy szeret. Igen, szeret. Naná. Még szép. Hála Istennek. Ki kedvelné az egyoldalú kapcsolatokat, nem igaz? Csak, hát, ennek vannak bizonyos megnyilvánulásai. Nevezetesen, hogy a közeledben szeretne lenni. Konkrétabban, az öledben. Az íróasztal sarkáról egy szempillantás alatt odafurakszik, s a majdnem törökülésből félig levegőben lógó, vagy épp az asztalnak támasztott lábon elnyújtódzik. Gazdi persze, attól fogva, deréktól lefelé, moccanni sem mer. Szoborrá dermed. Viszasírja a fél órával előbbi pillanatokat, amikor is a cica az asztal sarkáról csak az írásba kibicelt bele, hatalmas sorközöket, vagy megfejthetetlen szavakat gyártva. Aztán, nincs mese, mozdulni kell, a láb már gémberedett. Lasan érzéketlen, hajlik lefelé, vele csúszik a percről percre mind súlyosabbnak tűnő, s valóságban csak kicsit lasabban, napról napra súlyosbodó cica. Fel kell ébreszteni, emelni, áthelyezni.. Na, ez az... ébresztés... Tiltakozás, morgás, fújás, mi több csúnya pofozkodós jelenet következik... Remélem, senki sem feltételezi rólam, hogy egy újjal is bántalmaznék egy cicát. Csak, úgy a miheztartás, és a pofonok elhelyezését ileltőleg, pontosításnként. Jól van na, szóval, a frászokat én kapom, tőle. Úgy kell nekem. Minek ébresztettem fel, nem igaz? Tök jogos.

Na, aztán meg... mondom, szeret. Hát, követ. Mint az árnyék. Békésen alszik, ezúttal szerencsére a helyén, vagy az ágyon, lábujjhegyen osonok a konyha felé... mire a második ajtót csuknám magam mögött, már ott van. Mert, mint mondtam, okos is. Szóval, ő meg nyitja. Azt, amit becsuktam az imént. Bárhová megyek, 2 percre vízért, wc-re, jön velem. Lelkesedése we téren, Rikikére is átragadni látszik. Ha kíhúzom a lábam abból a szobából, az íróasztal mellől... mikor elindulok a madár látszólag békésen, a legfelső ülőrúdon szundikál. Mikor visszatérek, uszkve 3 perc múltán, már szépen kiaraszolt a gyakorlatilag mindig nyitott kalit ajtón, s jó esetben valahol otthonának külső falán túristáskodva, élénk érdeklődéssel, olykor fejjel lefelé lógva-kapaszkodva nézelődik. Rosszabban gyalogol valahol. Vagy, épp azon küzd, hogy valamelyik könyvnek a további részét is akkurátusan miszlikbe aprítsa, a kezdeti sarok után. Na, hagyjuk. Ennek az írásnak, most, az a címe, hogy a cica szívat, nem az, hogy a jákó.



A cica viszont, mint említettem, okos, és - teljesen autodidakta mód elsajátítva e tudományt - nyitja az ajtókilincseket. Megint csak a kisebbik baj, hogy álmodból riadva, a frászt kapod, éjjel ki nyitogatja a házban az ajtókat. A nagyobbik, hogy a fene sem fűti ki állandóan az egész épületet.. Minek? Na, igen ám, csak, hogy a jelentékeny hőmérséklet különbség a nyitott ajtók segedelmével egy idő után kiegyenlítódik. Így télvíz idején, azután, igen kellemes, ha nem éppen az ajtónyitogatásra - ki mászkál - alapon riadsz, mert ahhoz kezdesz hozzászokni; hanem, mondjuk, arra, hogy jegesmedvék szaladgálnak az ágyatok körül. Mármint, ami a hőmérsékletet illeti... Így, plusz gond, feladat: az ajtót cica-biztonságizárazni kell. Ha e fontos tényt azután elfelejted, s sietős dolgodban éjjel iparkodnál a legkisebb helység felé, igen kínos, és reménytelen kilincs cibálódsdiba lehet eképp kavarodni...
Na, de, ugye a cica... bőven megéri a bosszúságot!
Komolyan. (Különben is, akkor hogyan röhögnék most magunkon, nem?)
Szóval, a cica, a fő!
Aki, mindennek tetejébe, kétpofára zabál, csak, éppen nem akármit... válogat is a szentem. Na, jó,. hát, kicsinek kellett volna erre is megtanítani, már ez van... de, az, na, az aztán végképp vérlázító, ami az imént törtlént. Hogy mind e mellett, urizálós "csak nyers hús kell, de az sem mindegy, milyen" hozzáállása meleltt, és tudván, hogy a macskák nem emésztik meg a cukrot, s ugye, alapból sem édesszájúak ... Szóval... tessék elképzelni a szitut: a saját, különbejáratú mogyorókrémes dobozod felé tapogatództodban, a kiskanállal akadályba ütközöl. Felpillantasz a monitorról, és mit látsz? A finnyás macsek orral a dobozba fúródva, lelkesen tömi a fejét az édeséggel...
Mit lehet itt tenni?
Ok. Hozok magamnak egy másik dobozzal...