Csodás találkozás, egymásra találás, és rögtön: csók!
:: Új cikk
Az első, elsöprő vonzalmat szülő alkalom...
Mintha tegnap történt volna. Pedig nem. Mégis jól emlékszem. No, igen, az volt életemben az első alkalom.
"Lillith" - John Collier ( 1850-1934) angol festő képe
*************************************
Történt, hogy engem, mint minden állat barátját, de elsősorban „főmacskást” felkértek, működjek közre egy családi hétvégi rendezvény szervezésében. Persze, hogy működtem! Nem is akárhogyan! Hatalmas energiával és lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába. Szuper macska-fajtabemutatót csináltunk. Hívtam sziámi, perzsa, burma, orosz kék, brit, orientális cicákat gazdistól. Én is vittem kedvencemet, a hófehér európai kandúrt. A kiállításoknál megszokott, nagy ketrecekben, szép háttér függönyökkel, párnán helyeztük el őket. Mindegyik ketrecre fényes karton kártyát készítettem, melyen kézzel „rajzolt” betűkkel a fajta neve, származásának, küllemének leírása és egy pici, tipikus cica portré volt. Miután berendezkedtünk, büszkén néztem végig a csinos macskás szektort, majd elkalandoztam a csodálatos virágok, főként a hatalmas kelyhű, egzotikus, rózsaszín és izzó vérvörös árnyalatokban pompázó amarilliszek felé.
Azért épp idejében visszatértem helyünkre, hogy az egyik kiállított cicával érkező kislány, édesanyjához szóló lelkendezését meghalljam: Anyuci, anyuci, gyere gyorsan! Kint van a kígyó, és meg is lehet simogatni!
Nagyot dobbant a szívem: Istenem, kígyó! ( A félreértések elkerülése végett: nem, nem megijedtem, - mint azt általában minden normális, nőnemű lény hasonló helyzetben teszi - hanem épp ellenkezőleg. Titkos remény, és mámoros öröm töltött el)
Zsenge gyermekkoromtól rajongok minden állatért. Három-négy évesen, egy nagy fa tároló láda tetején kuporogva órákig figyeltem a veranda ablakból a lassan lopakodó, selymesen fénylő szőrű macskákat. Egy finom, fekete pofiban fényesen ragyogó, aranysárga szempárra ma is tisztán emlékszem azokból az időkből. De én voltam az is, akit az általánosban, a tanítási órák közötti szünetben mindig biztosan fellelhettek a hatalmas, zegzugos iskola udvaron. Aki keresett, akár bekötött szemmel is csalhatatlan biztonsággal rámakadt. Csak be kellett céloznia a gondnokék kis baromfiudvarát. No, ott, annak szorosan a drótkerítésére tapadva, befelé figyelve mindig megtalálható voltam magam is.
Persze, lökött gyerekhez lökött család dukál. Apukám például arról mesélt, hogy gyerekkorában kiküzdötte, nyaranta hadd legyen saját kuckója: felköltözött a szénapadlásra. Lámpásnál későig olvasott. A nagy csendben Verne csodás világából halk mocorgás nesze rántotta vissza az erdővárosi, szénaillatú estbe. Letette a könyvet. Feszülten fülelt. Motozás. Most semmi. Majd ismét a gyors, kapkodó, halk zaj. Szénazizegés. Parányi lábak tappogása. A lámpa fénykörébe betipeg egy kis test. Megáll, fülel. Most egymásba kapcsolódik két tekintet. A lélegzetvisszafojtva figyelő, mozdulatlanul fekvő „betolakodó”-é és az itthon lévő, szürke bundás, szimatoló orrú, ragyogó kis cipőgombszeműé. Néma csend, kis szimatolás. Hátsójára ereszkedve, két mellső lábával kecsesen felemelkedve megismétli a műveletet, aztán elfordítja pillantását az egér. Pár másod percig még figyel, majd visszaereszkedik, és komótosan megy tovább a dolgára… Attól fogva mindig vitt neki ennivalót is. Hamarosan békés társbérlőkké váltak. Már nem kellett vigyázni. Nyugodtan lapozhatott a könyvben. De gyakran inkább kis barátját figyelte, amint a számára kikészített finom falatokat majszolta. Ő pedig? Mikor rájött, hogy a társbérlő ártalmatlan, mi több, beköltözésével párhuzamosan jelentősen javult az elemózsia ellátás, (és érthetetlen módon az a behemót még csak nem is követelt magának belőle) az egérke egyre bátrabb lett. Már az sem zavarta, ha falatozása közben a padlásfoglaló, vagyis apám leplezetlenül figyeli, közben elgémberedett tagjait megmozgatva, felkönyökölve, zajt ütve. Barátságuknak csak az őszies idő beállta és a nagymama – az én dédim - szigora miatt óhatatlanul bekövetkező szétköltözés vetett véget.
Anyu? Nem győzött áradozni egykori csodás németjuhászkutyájukról. Azt is elmondta, fantasztikusak voltak gyerekkorában a cicák. Nem tiltakoztak, hagyták, hogy szépen betakargatva a babakocsiba rakja, és tologassa őket.
Anyai nagyanyám „Mami” a lány korában a kártyaasztaluk alatt hortyogó Bobi kutyáról mesélt anekdotákat, meg a csodás képességű spiccről, aki anyum kislány korában került a családba. Sokat emlegette „a papa” vagyis az ő édesapjuk féltett, elkényeztetett perzsa macskáját is, akinek gazdája még azt is megengedte, hogy reggelente a tejes bögréjébe beleigyon.
De családom egyéb érdekességekkel is kirukkolt. Például a szomszédokkal megegyezve csere csirkéket neveltek. Lelkiismeretesen, egymás asztalára. Elvégre csak nem fogják megenni azt, akit addig gondoztak? Tán mondanom sem kell, hat-nyolc éves koromban, tudatomra ébredve, nem kellett túl erős nyomást gyakorolnom rájuk, hogy négy tyúkunk végelgyengülésben múlhasson ki…
Húszonéves létemre, az utat mutató gyerek lelkesedését felülmúlva loholtam vele eldugott lépcsőkön egy félhomályos terembe.
Egy darabig nem láttam semmit, csak a szememet meresztgettem. A kislány is elment, úgy tűnt, magam vagyok a terráriumokkal körberakott helységben.
Aztán megpillantottam őt!
Méltatlannak tűnő helyzete ellenére is méltóságteljes volt és hatalmas. Ahogyan lassan mozdult, jól látszottak fantasztikus izmai. Teljesen megbabonázott.
No, most tessék engem elképzelni. Ugye, nyilvános megjelenés, azt hiszem még valami vetélkedő félét is kellett tartanom… persze, hogy kiglancoltam magam az alkalomra! Smink, tűsarok, világos(!) szoknya, széles, szoros öv, szexi top…
De engem akkor már egyáltalában nem érdekelt a ruházatom. Úgysem látja most senki, gondoltam a lelkesedés mellett azért még sugdosó józan ész szavát elhallgattatva. Hasra vetettem magam a parkettán, hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz. Ő ugyanis, kényelmesen kinyújtózva, a terráriumok alatt, a falnak támaszkodva feküdt. Felé nyújtottam a kezem. Odafordult. Lassan, érdeklődve közelített. A fejünk már egészen közel volt egymáshoz. Az arca kedvesnek és kicsit naívnak tűnt így közelről. Összedugtuk az orrunk. Megfogtam a nyakát. Aztán…
Persze, hogy ma is tisztán emlékszem rá!
Ez volt első csókom.
Az első, melyet kígyónak cuppantottam az orrára.
"Lillith" - John Collier ( 1850-1934) angol festő képe
*************************************
Történt, hogy engem, mint minden állat barátját, de elsősorban „főmacskást” felkértek, működjek közre egy családi hétvégi rendezvény szervezésében. Persze, hogy működtem! Nem is akárhogyan! Hatalmas energiával és lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába. Szuper macska-fajtabemutatót csináltunk. Hívtam sziámi, perzsa, burma, orosz kék, brit, orientális cicákat gazdistól. Én is vittem kedvencemet, a hófehér európai kandúrt. A kiállításoknál megszokott, nagy ketrecekben, szép háttér függönyökkel, párnán helyeztük el őket. Mindegyik ketrecre fényes karton kártyát készítettem, melyen kézzel „rajzolt” betűkkel a fajta neve, származásának, küllemének leírása és egy pici, tipikus cica portré volt. Miután berendezkedtünk, büszkén néztem végig a csinos macskás szektort, majd elkalandoztam a csodálatos virágok, főként a hatalmas kelyhű, egzotikus, rózsaszín és izzó vérvörös árnyalatokban pompázó amarilliszek felé.
Azért épp idejében visszatértem helyünkre, hogy az egyik kiállított cicával érkező kislány, édesanyjához szóló lelkendezését meghalljam: Anyuci, anyuci, gyere gyorsan! Kint van a kígyó, és meg is lehet simogatni!
Nagyot dobbant a szívem: Istenem, kígyó! ( A félreértések elkerülése végett: nem, nem megijedtem, - mint azt általában minden normális, nőnemű lény hasonló helyzetben teszi - hanem épp ellenkezőleg. Titkos remény, és mámoros öröm töltött el)
Zsenge gyermekkoromtól rajongok minden állatért. Három-négy évesen, egy nagy fa tároló láda tetején kuporogva órákig figyeltem a veranda ablakból a lassan lopakodó, selymesen fénylő szőrű macskákat. Egy finom, fekete pofiban fényesen ragyogó, aranysárga szempárra ma is tisztán emlékszem azokból az időkből. De én voltam az is, akit az általánosban, a tanítási órák közötti szünetben mindig biztosan fellelhettek a hatalmas, zegzugos iskola udvaron. Aki keresett, akár bekötött szemmel is csalhatatlan biztonsággal rámakadt. Csak be kellett céloznia a gondnokék kis baromfiudvarát. No, ott, annak szorosan a drótkerítésére tapadva, befelé figyelve mindig megtalálható voltam magam is.
Persze, lökött gyerekhez lökött család dukál. Apukám például arról mesélt, hogy gyerekkorában kiküzdötte, nyaranta hadd legyen saját kuckója: felköltözött a szénapadlásra. Lámpásnál későig olvasott. A nagy csendben Verne csodás világából halk mocorgás nesze rántotta vissza az erdővárosi, szénaillatú estbe. Letette a könyvet. Feszülten fülelt. Motozás. Most semmi. Majd ismét a gyors, kapkodó, halk zaj. Szénazizegés. Parányi lábak tappogása. A lámpa fénykörébe betipeg egy kis test. Megáll, fülel. Most egymásba kapcsolódik két tekintet. A lélegzetvisszafojtva figyelő, mozdulatlanul fekvő „betolakodó”-é és az itthon lévő, szürke bundás, szimatoló orrú, ragyogó kis cipőgombszeműé. Néma csend, kis szimatolás. Hátsójára ereszkedve, két mellső lábával kecsesen felemelkedve megismétli a műveletet, aztán elfordítja pillantását az egér. Pár másod percig még figyel, majd visszaereszkedik, és komótosan megy tovább a dolgára… Attól fogva mindig vitt neki ennivalót is. Hamarosan békés társbérlőkké váltak. Már nem kellett vigyázni. Nyugodtan lapozhatott a könyvben. De gyakran inkább kis barátját figyelte, amint a számára kikészített finom falatokat majszolta. Ő pedig? Mikor rájött, hogy a társbérlő ártalmatlan, mi több, beköltözésével párhuzamosan jelentősen javult az elemózsia ellátás, (és érthetetlen módon az a behemót még csak nem is követelt magának belőle) az egérke egyre bátrabb lett. Már az sem zavarta, ha falatozása közben a padlásfoglaló, vagyis apám leplezetlenül figyeli, közben elgémberedett tagjait megmozgatva, felkönyökölve, zajt ütve. Barátságuknak csak az őszies idő beállta és a nagymama – az én dédim - szigora miatt óhatatlanul bekövetkező szétköltözés vetett véget.
Anyu? Nem győzött áradozni egykori csodás németjuhászkutyájukról. Azt is elmondta, fantasztikusak voltak gyerekkorában a cicák. Nem tiltakoztak, hagyták, hogy szépen betakargatva a babakocsiba rakja, és tologassa őket.
Anyai nagyanyám „Mami” a lány korában a kártyaasztaluk alatt hortyogó Bobi kutyáról mesélt anekdotákat, meg a csodás képességű spiccről, aki anyum kislány korában került a családba. Sokat emlegette „a papa” vagyis az ő édesapjuk féltett, elkényeztetett perzsa macskáját is, akinek gazdája még azt is megengedte, hogy reggelente a tejes bögréjébe beleigyon.
De családom egyéb érdekességekkel is kirukkolt. Például a szomszédokkal megegyezve csere csirkéket neveltek. Lelkiismeretesen, egymás asztalára. Elvégre csak nem fogják megenni azt, akit addig gondoztak? Tán mondanom sem kell, hat-nyolc éves koromban, tudatomra ébredve, nem kellett túl erős nyomást gyakorolnom rájuk, hogy négy tyúkunk végelgyengülésben múlhasson ki…
Húszonéves létemre, az utat mutató gyerek lelkesedését felülmúlva loholtam vele eldugott lépcsőkön egy félhomályos terembe.
Egy darabig nem láttam semmit, csak a szememet meresztgettem. A kislány is elment, úgy tűnt, magam vagyok a terráriumokkal körberakott helységben.
Aztán megpillantottam őt!
Méltatlannak tűnő helyzete ellenére is méltóságteljes volt és hatalmas. Ahogyan lassan mozdult, jól látszottak fantasztikus izmai. Teljesen megbabonázott.
No, most tessék engem elképzelni. Ugye, nyilvános megjelenés, azt hiszem még valami vetélkedő félét is kellett tartanom… persze, hogy kiglancoltam magam az alkalomra! Smink, tűsarok, világos(!) szoknya, széles, szoros öv, szexi top…
De engem akkor már egyáltalában nem érdekelt a ruházatom. Úgysem látja most senki, gondoltam a lelkesedés mellett azért még sugdosó józan ész szavát elhallgattatva. Hasra vetettem magam a parkettán, hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz. Ő ugyanis, kényelmesen kinyújtózva, a terráriumok alatt, a falnak támaszkodva feküdt. Felé nyújtottam a kezem. Odafordult. Lassan, érdeklődve közelített. A fejünk már egészen közel volt egymáshoz. Az arca kedvesnek és kicsit naívnak tűnt így közelről. Összedugtuk az orrunk. Megfogtam a nyakát. Aztán…
Persze, hogy ma is tisztán emlékszem rá!
Ez volt első csókom.
Az első, melyet kígyónak cuppantottam az orrára.
Lovas Éva rovata (lovaseva.virtus.hu)
A történet folytatódik... itt (Klikk)
Vissza az oldal tetejérehttp://Allat.cikkezz.hu/Csodas_talalkozas_egymasra_talalas_es_rogton_csok.trackback