Az egymásra találás, és a csók következményekkel jár...
:: Új cikk
Szép, kígyózó történet...
Ösztönösen történt. A kölcsönös vonzalom és a pillanat szülte. Ennek így kellett lennie. Különben is, senki sem látta. Legalábbis, azt hittem…
"Lillith" – részlet John Collier 1892-ben készült festményéből
***************************************** ****************
No, szóval, ott vagyok a földön, félig hasmánt, félig térdelve. Valljuk be, nem a legkecsesebb póz. Még csak nem is előnyös. Sőt! Kifejezetten hátrányos, hogy mást ne mondjak, főleg hátulnézetből. A csók már elcsattant, de én még mindig meglehetősen belefeledkeztem partnerembe. Csönd, nyugalom, béke… kettesben vagyunk.
És ekkor, - bár valójában halk volt, és kedves – ágyúdörgésként robbant fülembe a hang:. – Úgy látom, tetszik magának - mondta.
Egyszerű, tárgyilagos, és határozottan barátságos megállapítás. Az adott helyzetben valahogy mégsem derített fel. Különösen, hogy srévizavé balról, hátulról érkezett. Egyenesen égnek meresztett tűsarkaim, és hátsóm irányából…
Úristen! Ez nekem szól? Itt van? Vagyis van ITT még VALAKI????
Vagy egy évezred múltán – nekem legalábbis annyinak tűnt - már mertem levegőt venni, és óvatosan a hang irányába fordultam. Az pedig kedélyesen folytatta: - Az a helyzet, hogy most van otthon éppen nyolcvan kicsi. Talán megnézné őket?
Lassacskán összeszedtem magam, és feltápászkodtam. A homályos terem még sötétebb sarkában, egy kényelmes fotelban macis alkatú, barátságos arcú férfi ült. Illetve addigra már ő is komótosan felállt, és odaballagott hozzánk. Gyakorlott mozdulatokkal a vállamra rendezte csókpartnerem. Közben magyarázott. Ő a mama, az otthon lévő nyolcvan apróság anyukája. ( Bah! Ezek szerint egy nőneműn cuppogtam… no, sebaj! Elvégre baráti puszi volt, akkor meg nem mindegy?) A nagy terráriumban lévő, hasonlóképp hatalmas, három-négy méter körüli piton pedig az apuka. De a többi kígyó is az övé, és otthon még több van. Örül, hogy én is szeretem őket.
Miután kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, javasolta, sétáljunk egyet. Ő úgyis meg akarja nézni mi a helyzet a virágoknál.
Mindig is tudtam, a sors útjai kifürkészhetetlenek, és semmi sem véletlen. Én pedig alapvetően egy mázlista vagyok, csak ezt olykor nem veszem észre. Kiderült, a másik, általam csodált, és hazánkban szélesebb körben akkor szinte még ismeretlen élőlények, a gyerekfejnyi virágkelyhekkel pompázó amarilliszek is a kígyók gazdájához tartoznak. Hármasban sétáltunk hozzájuk. Ide a hatalmas, szinte a teljes falakat alkotó ablakokon sűrű aranycsóvákban özönlött be a fény. A nyakamat átfogó, vállam, derekam ölelő selymes tapintású pikkelyek szivárványos fényben izzottak fel érintésétől.
A tigrispiton - bizony, nem éppen találó a név ebből a szempontból, ma sem tudom, egy természeti analfabétának, vagy valami rejtélyes logikai kapcsolódásnak köszönheti nevét kedvenc kígyófajtám – párduc bundájára emlékezettő mintázata amúgy is impozáns. Egyedtöl függően – az albínó változatokról nem is beszélve – tojáshéj, drapp, vagy sárgás árnyalatú világos alapon, szabálytalan, fekete szegélyes, a közepe felé egyre világosodó olykor sárgába, olykor zöldesbe játszó barna foltok tarkítják. Az apró pikkelyek szorosan illeszkednek egymáshoz. Teljesen szárazak (hacsak tulajdonosuk nem pancsol éppen, mert azt nagyon szeretnek), nedves hatású fényüket simaságuk adja. Ha pedig erős fény éri őket – kiváltképp friss vedlés után - a nemesopálhoz hasonló - kékes-szivárványos ragyogás árad el rajtuk. Csodás látvány! Bár újdonsült kígyó-barátnőm nem volt éppen könnyű, még vállon cipelve sem, bőven megérte, hogy kihoztam a napfényre.
Világ életemben vonzódtam a kígyókhoz. Mint minden állatra felfigyelő, természetrajongó gyerek, felfedeztem a patika emblémáján, rákérdeztem, mit keres ott. Elmondták, a tudást jelképezi. Így már gyerekkoromban is csodáltam őket, és szívesen rajzoltam kígyót. Pici lányként – mint képeskönyvet - sokszor művészeti albumokat nézegettem, és azokban, a mitológiai tárgyú képeken gyakran felbukkant a kígyó. Ha kértem, magyarázzák el nekem, ki kicsoda, hamar kiderült, pont ÉVA az ott, a kígyóval, többnyire meghitt barátságban. Én tehát személyes állatomnak tekintettem...
Most, hogy végre igazi barátságot is sikerült kötnünk, nem akartam róla lemondani többé. Elfogadtam a meghívást a nyolcvan kicsi pitonhoz, még számos más kígyó, és egzotikus állat otthonába.
Majd' egy teljes napot töltöttünk ott már első látogatásunkkor. Közben folyton kérdezgettem az állatokról, hiszen szakirodalmuk kínálata még most sem fényes, akkoriban meg - magyar nyelven – szinte nem is létezett. A tapasztalt és büszke, nemkülönben segítőkész és kígyó ügyekben elkötelezett gazda pedig mesélt.
Így nekem valóban a kígyó hozta el a tudást. Legalábbis, önmagáról.
Vissza az oldal tetejére
"Lillith" – részlet John Collier 1892-ben készült festményéből
***************************************** ****************
No, szóval, ott vagyok a földön, félig hasmánt, félig térdelve. Valljuk be, nem a legkecsesebb póz. Még csak nem is előnyös. Sőt! Kifejezetten hátrányos, hogy mást ne mondjak, főleg hátulnézetből. A csók már elcsattant, de én még mindig meglehetősen belefeledkeztem partnerembe. Csönd, nyugalom, béke… kettesben vagyunk.
És ekkor, - bár valójában halk volt, és kedves – ágyúdörgésként robbant fülembe a hang:. – Úgy látom, tetszik magának - mondta.
Egyszerű, tárgyilagos, és határozottan barátságos megállapítás. Az adott helyzetben valahogy mégsem derített fel. Különösen, hogy srévizavé balról, hátulról érkezett. Egyenesen égnek meresztett tűsarkaim, és hátsóm irányából…
Úristen! Ez nekem szól? Itt van? Vagyis van ITT még VALAKI????
Vagy egy évezred múltán – nekem legalábbis annyinak tűnt - már mertem levegőt venni, és óvatosan a hang irányába fordultam. Az pedig kedélyesen folytatta: - Az a helyzet, hogy most van otthon éppen nyolcvan kicsi. Talán megnézné őket?
Lassacskán összeszedtem magam, és feltápászkodtam. A homályos terem még sötétebb sarkában, egy kényelmes fotelban macis alkatú, barátságos arcú férfi ült. Illetve addigra már ő is komótosan felállt, és odaballagott hozzánk. Gyakorlott mozdulatokkal a vállamra rendezte csókpartnerem. Közben magyarázott. Ő a mama, az otthon lévő nyolcvan apróság anyukája. ( Bah! Ezek szerint egy nőneműn cuppogtam… no, sebaj! Elvégre baráti puszi volt, akkor meg nem mindegy?) A nagy terráriumban lévő, hasonlóképp hatalmas, három-négy méter körüli piton pedig az apuka. De a többi kígyó is az övé, és otthon még több van. Örül, hogy én is szeretem őket.
Miután kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, javasolta, sétáljunk egyet. Ő úgyis meg akarja nézni mi a helyzet a virágoknál.
Mindig is tudtam, a sors útjai kifürkészhetetlenek, és semmi sem véletlen. Én pedig alapvetően egy mázlista vagyok, csak ezt olykor nem veszem észre. Kiderült, a másik, általam csodált, és hazánkban szélesebb körben akkor szinte még ismeretlen élőlények, a gyerekfejnyi virágkelyhekkel pompázó amarilliszek is a kígyók gazdájához tartoznak. Hármasban sétáltunk hozzájuk. Ide a hatalmas, szinte a teljes falakat alkotó ablakokon sűrű aranycsóvákban özönlött be a fény. A nyakamat átfogó, vállam, derekam ölelő selymes tapintású pikkelyek szivárványos fényben izzottak fel érintésétől.
A tigrispiton - bizony, nem éppen találó a név ebből a szempontból, ma sem tudom, egy természeti analfabétának, vagy valami rejtélyes logikai kapcsolódásnak köszönheti nevét kedvenc kígyófajtám – párduc bundájára emlékezettő mintázata amúgy is impozáns. Egyedtöl függően – az albínó változatokról nem is beszélve – tojáshéj, drapp, vagy sárgás árnyalatú világos alapon, szabálytalan, fekete szegélyes, a közepe felé egyre világosodó olykor sárgába, olykor zöldesbe játszó barna foltok tarkítják. Az apró pikkelyek szorosan illeszkednek egymáshoz. Teljesen szárazak (hacsak tulajdonosuk nem pancsol éppen, mert azt nagyon szeretnek), nedves hatású fényüket simaságuk adja. Ha pedig erős fény éri őket – kiváltképp friss vedlés után - a nemesopálhoz hasonló - kékes-szivárványos ragyogás árad el rajtuk. Csodás látvány! Bár újdonsült kígyó-barátnőm nem volt éppen könnyű, még vállon cipelve sem, bőven megérte, hogy kihoztam a napfényre.
Világ életemben vonzódtam a kígyókhoz. Mint minden állatra felfigyelő, természetrajongó gyerek, felfedeztem a patika emblémáján, rákérdeztem, mit keres ott. Elmondták, a tudást jelképezi. Így már gyerekkoromban is csodáltam őket, és szívesen rajzoltam kígyót. Pici lányként – mint képeskönyvet - sokszor művészeti albumokat nézegettem, és azokban, a mitológiai tárgyú képeken gyakran felbukkant a kígyó. Ha kértem, magyarázzák el nekem, ki kicsoda, hamar kiderült, pont ÉVA az ott, a kígyóval, többnyire meghitt barátságban. Én tehát személyes állatomnak tekintettem...
Most, hogy végre igazi barátságot is sikerült kötnünk, nem akartam róla lemondani többé. Elfogadtam a meghívást a nyolcvan kicsi pitonhoz, még számos más kígyó, és egzotikus állat otthonába.
Majd' egy teljes napot töltöttünk ott már első látogatásunkkor. Közben folyton kérdezgettem az állatokról, hiszen szakirodalmuk kínálata még most sem fényes, akkoriban meg - magyar nyelven – szinte nem is létezett. A tapasztalt és büszke, nemkülönben segítőkész és kígyó ügyekben elkötelezett gazda pedig mesélt.
Így nekem valóban a kígyó hozta el a tudást. Legalábbis, önmagáról.
http://Allat.cikkezz.hu/Az_egymasra_talalas_es_a_csok_kovetkezmenyekkel_jar.trackback